APA NÉLKÜL FELNŐNI - SAJÁT TÖRTÉNET

Nem számít, hogy ki volt az apám; az a fontos, hogy én kire emlékszem.

Anne Sexton

Kíváncsiak vagytok milyen apa nélkül felnőni? Hát, sajnos én megtudtam, pedig egyáltalán nem voltam rá kíváncsi. De mit tehet az ember ilyenkor? Kezdjük a legelején, elmesélem az én történetem, hogy én, hogyan éltem át ezt az egészet, mi is történt az édesapámmal és mit tanácsolok azok számára akik hasonló helyzetben vannak mint én és az egyik szülejük már nem él. 

1.Mi történt, hogyan történt..

Egészen 6 éves koromig úgymond éltem a kis boldog gyerekkoromat anyukámmal és apukámmal Bihar megyében, Széplakon.  Aztán jött egy fordulat..tisztán emlékszem. Nyár volt, kint játszottam a nagyszüleimnél a szomszéd gyerekekkel, épp át akartunk menni egy másik gyerekhez játszani, amikor a nagymamám behívott a házba, szépen leültetett a székre, majd megpróbálta velem közölni, hogy most nem mehetek el játszani a szomszédba, nem értettem miért nem enged. Majd mamám közölte velem, hogy az apukám meghalt. Aztán én, egyből elmondtam azt, hogy hogyan halt meg, holott még nem is tudtam, csak valamiért pont ez beugrott, nem tudom, hogy honnan tudtam, vagy miért, de tudtam. Nem szeretném azt publikussá tenni, hogy hogyan halt meg, és én mit is mondtam. Egy tragikus eset volt. 

Emlékszem, mikor ott álltam anyukámmal a koporsó melett, nem igazán értettem akkor még, hogy pontosan mi is a helyzet, nem tudtam, hogy apa többet tényleg soha nem jön vissza, nehéz volt felfognom akkor még, hogy az emberek miért néznek rám olyan sajnálkozó szemmel, furcsa volt. 

2.Hogyan éltem át

Az idő telt, én is idősebb lettem, de apa nem jött vissza, bármennyire is vártam. Volt, hogy az iskolában a szüleimről kérdeztek, vagy be kelett mutassuk a családunkat fogalmazásban. Én ekkor minden egyes alkalommal le kelett írjam, vagy el kellett mondjam, hogy az apukám meghalt. Az évek elteltével mindig egyre jobban tudatosult bennem az, hogy tényleg már többé nincs, és apa nélkül kell felnőjjek. Általában minden kisgyerek mindent másképp fog fel, hisz gyerek ésszel minden annyira más, minden annyira mesebeli, és a legnagyobb problémájuk az, hogy meghorzsólodik a térdük. Igen, ez általában így van minden gyereknél. Nállam nem így volt, az apukám elment, és én maradtam az anyukámmal, és a horzsolástól nagyobb gondjaimmal ebben a világban. Hát ilyen ez, kinek mit dob a gép, nekem ezt dobta, akinek jobbat dobott, az becsülje meg. 

Mit tanácsolok azoknak akik hasonló helyzetben vannak

Bizonyára még rajtam kívül vannak olyan fiatalok, akiknek sajnos már az egyik szülejük nem él. Az ilyen fiataloknak, azt tudnám tanácsolni, hogy ne úgy fogják fel, hogy végleg elmentek, hanem inkább úgy, hogy igazából mindig velük vannak, csak nem fizikailag. De nem kell azért éppen túlzásokba se esni, mert az nem vezethet jó dolgokhoz. Én úgy gondolom, hogy egy szülő halálán az ember soha nem tudja magát túl tenni teljesen és véglegesen, így ilyet nem szeretnék senkinek sem tanácsolni, mert tudom, hogy szinte lehetetlen dolog, nekem sem sikerült, csak belenyugodni, hogy az életem mozzanatait nem kísérheti végig az apukám. 

Nem tudott ott lenni, amikor kezdtem az első osztályt,vagy mikor negyedik osztályból elballagtam, sem mikor a nyolcadikat végeztem. Nem volt ott már a születésnapjaimon, nem fog ott állni anyukám melett mikor sikeresen befejezem a tizenkettedik osztályt, nem fogja látni miként válik belőlem felnőtt nő, és nem lesz otta 18. születésnapomon sem. Nem fog bekísérni az oltárhoz mikor férjhez megyek, és nem fogja megismerni az unokáit. Ennyi rengeteg dologba mind bele kelett nyugodnom, hisz más választásom mi lenne? Ezt hozta a sors, és én kénytelen voltam tárva tett kezekkel fogadni. 

Ha esetleg bárkinek bármilyen kérdése van, vagy csak szeretné valamiben a segítségemet kérni, vagy tanácsomat nyugodtan írhat a blogom facebook oldalára, vagy e-mail címemre, bagosianita06gmail.com.